„A vendégszeretet fogalma túlmegy az aktuális praktikus értelmezéseken, mert azegyfajta dialógusra való nyitottságot is jelent. Egy abszolút tágítható és nagyon aktuális fogalom”
Interjú Sugár Jánossal
Molnár Ráhel: Kérlek, mesélj arról, hogy milyennek élted meg hallgatóként a művésztelepet és ezek az élmények hogyan befolyásolták a már oktatóként szervezett művésztelepeket.
Sugár János: Ha visszanézünk a modern művészet történetében, egyrészt ott van a szecessziós művésztelepi mozgalom. Nemzetközi nézőpontból ezek közt volt néhány nagyon komoly művésztelep Európában. Észak-Németországban a worpswede-i művésztelep, ahol pl. Rilke és egy nagyon nagy kör vett részt. Aztán előre ugorva az időben, a Kádár korszakban vagy a ’45 utáni Magyarországon a művésztelep alapvetően valamilyen szociális üdülési lehetőséget biztosított a alaptagok és szakszervezeti tagok számára, ahol elvileg dolgozhattak is. Tehát ezek picit szállodaszerű dolgok voltak. Persze mindegyik más, ezek nem szabványos épületek voltak. Ilyen volt Nagymaros, Zsennye, stb.
Aztán a 70-es, 80-as évektől kialakult egy-két nagyon fontos tematikus művésztelep is. Ezek olyan adottságokra épültek, mint mondjuk egy gyár vagy egy üzem közelsége. Voltak kerámia művésztelepek, különböző speciális eljárásokra építve, a nagyatádi faszobrász művésztelep, vagy a dunaújvárosi vasszobrász művésztelep. Ezeknek kezdett kialakulni a nemzetközi ismertsége is, már nem csak magyarok vettek részt.
Nagyjából ezt jelentette akkor a művésztelep a hetvenes évek közepén, amikor a főiskola megszerezte ezt a tihanyi apátsági területet.
A történetéhez nagyon fontos (nem csak a történetiség miatt), hogy ebben praktikusan semmilyen edukációs vagy művészeti koncepció nem volt. Itt egyszerűen az történt, hogy az akkori ideológiának megfelelően kontrollálták a művészetet és az egész kultúrát. Viszont egy furcsa, feje tetejére állított módon a művésztelep is egyfajta megbecsülését jelentette a művészetnek, de ezen túl a művészeknek is volt egy ilyen formális státusza. Ezért aztán a művészeti főiskolák, a zeneművészeti, a képző és iparművészeti és talán a táncművészeti összedugták a fejüket, hogy hogyan tudják kihúzni a diákjaikat a kötelező őszi betakarítás alól.
Ha mai szemmel nézzük az egész motivációját, ez a világ egyik legbizarrabb szituációja volt. Olyan rosszul szervezett volt a gazdaság, hogy az abszolút előrelátható, évezredek óta minden évben bekövetkező őszi betakarítási munkákat nem tudták emberanyaggal ellátni. És ez alapból azt hozta, hogy ha felvettek az egyetemre, a szeptember hónapot, tehát a tanulmányi időből egy komoly hónapot mezőgazdasági munkával kellett tölteni. Ez sok esetben nem volt annyira vidám, mert rossz, gyakran tábori sátorkörülmények között kellett dolgozni. Persze volt mondjuk bulizás is, meg minden. A Sípoló macskakő, a korszak egy nagyon progresszív filmje, épp egy ilyen helyzetről szól: a fiatalok átlátják, hogy a felnőttek rosszul szervezik a munkát és lehetne jobban csinálni, aztán ebből valami összetűzés keletkezik. Kicsit ’68-AS mentalitású az egész. A sípoló macskakövet egy éppen arra járó, francia Citroen kacsával érkező turista srác mutatja be, mert a párizsi diák megmozdulások után ajándékba legyártottak sípoló macskaköveket, amikből a barikádokat csinálták. Szóval, ez egy elképesztő szituáció volt. Amikor be kellett vonulni a kötelező 11 hónapos katonai szolgálatra, akkor az első hónap, tehát a szeptember a honvédségnél is mezőgazdasági munkával telt. Én a többiekkel a szegedi konzervgyárban dolgoztam, ahol velünk egyidőben orosz katonák is dolgoztak, és jó esetben középiskolás korú gyerekek. Ha teljesen más szemmel nézünk rá, még azt is mondhatjuk, hogy nem is annyira rossz gondolat. Nem működik a gazsaság, jó akkor mindenki dolgozzon egy hónapot minden ősszel!
Tehát ezt a kibúvót találták ki, mert tényleg abszurd, hogy mondjuk egy hangszeres zenész egy hónapig krumplit szedjen. Úgyhogy kitalálták, hogy a művészeti főiskolák számára ezt az egy hónapot. Ez is tökéletes, mert ugye nem lehet kilógni a rendszerből, nem lehet azt mondani, hogy nekik nem kell. De, nekik is kell, de ők művésztelepre mennek. Tehát így keletkezett ez a művésztelep, egy ravasz, az ideológiát abszolút kijátszó és kivételezett státuszt biztosító kibúvóként. De persze ezt is a fű alatt elintéző dolog volt.
A másik az az apátsági terület, ami ugye egy levendulaüzem volt, és mint köztudott ezek ipari vagy mezőgazdasági műemléknek számítanak, amit meg egyszerűen hatalmi szóval megszereztek. Ebbe nyilván az is közrejátszott, hogy az akkori államilag elismert vezető művészeknek ott a közelben általában voltak házaik. Somogyitól az Illyés Gyulán át a Vígh Tamásig mindenkinek. Ez az ún. Pannon szellem, amire sokan rá is játszottak. Tehát összefoglalva azt lehet mondani, hogy egy velejéig cinikus, hamis ügy volt és szerintem semmi olyan nem volt benne, ami a művészetre vagy a hallgatók érdekeire utalt volna. És azt hiszem, aztán ez a rendszerváltás után egy koloncként az egyetemen maradt. A tihanyi telep gyönyörű, de fent kell tartani. Aztán ezt a művésztelepi jelenlétet elkezdték csökkenteni. A kilencvenes évekre a 30 nap lecsökkent két hétre.
A magam részéről, amikor főiskolás voltam igyekeztem ezt minden módon kikerülni és nem is nehezítették meg a dolgom. Egyszer kaptam egy ösztöndíjat, amivel Jugoszláviába lehetett menni egy ottani művésztelepre. Akkor azért nem voltam, egy más alkalommal meg talán elfogadták, hogy külföldre utazom. A lényeg, hogy egyszer voltam lent. Gyakorlatilag semmi nem volt ott. Én arra emlékszem, hogy sokat olvastam. És egy kicsit bizarr volt, amikor valamelyik évfolyamtársam elkezdett ott dolgozni, de tulajdonképpen alkalmatlan volt ez a dolog. És ahhoz, hogy valaki fessen vagy egy szobrászműteremben dolgozzon, ahhoz nem kell okvetlenül Tihanyba lemennie. Az egésznek az volt a csúcspontja, mikor a mester eljött, bedobott egy kis pénzt a közösbe, vettek valami bort és szalonnát sütöttünk és ment az ivászat. Ez se tetszett. Hogy miért kell egy ilyen helyzet ahhoz, hogy fellazuljon ez a mester diák viszony. Miért ne lehetett volna e nélkül is? Ez pont egy rosszízű bennfentességet táplált át a diákokba. A dolog nem lett komolyabb, csak azt érezhette valaki, hogy egy körrel beljebb került, mert a mester megengedett neki valamit vagy beszéltek valamiről. Emlékszem, hogy én akkor is, amikor ott voltam igyekeztem mindig meglógni onnan. És ezzel mások is így voltak.
Az Intermédiánál pedig az van, hogy eleve kevés oktató volt. A tanároknak, akik év közben az oktatást vitték nem akaródzott még egy ilyet is megszervezni. Emlékszem, hogy egyszer Zalka Imrét kértük fel. Lehet, hogy ő többet is csinált. Ő a mozgó filmlaboratóriumával jött, ez egy kisbusz volt. Én azelőtt sose csináltam ilyet, nem is szándékoztam. Lendvai Ádám csinált egy vagy két művésztelepet és Kisspál Szabolcs is.
Aztán azt hiszem 2007-ben el tudtam menni egy év fizetett szabadságra, ez a bizonyos sabbatical. Amikor visszajöttem a következő tanévben, úgy gondoltam, hogy nem lenne kollegiális, ha én ezt nem vállalom be. Tehát ebből is látszik, hogy nem volt ez egy annyira vonzó feladat. Azért nem volt vonzó, mert teljesen érthető módon a hallgatók ellógtak. Méghozzá azért, mert semmi nem volt ott, ami odakötötte volna őket és drága volt az egész. Magukat kellett ellátniuk, így egy pillanat alatt elfogyott a pénzük. Ebből rengeteg konfliktus volt, hogy „Ott volt, nem volt ott, miért nem volt ott.” Mert ugye úgy kapnak aláírást, ha ezt igazoljuk.
Amikor ezt elvállaltam azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne ezt a helyzetet valahogy megoldani. Ebből született az, hogy lett némi költség. Természetesen élelmiszerre nem adtak pénzt, azt össze kellett adni. De az volt a koncepció, hogy magunknak főzünk, és ezt előre megbeszéljük, kitaláljuk. Még bőven a tanév vége előtt összeállt egy szakácslista. Mire leutaztunk egy anyaglista is összeállt főleg a tartós élelmiszerekből. Kiderült, hogy valaki tud olcsón krumplit vagy almát szerezni. Tehát ez az egész hirtelen nagyon élővé vált. Sikerült vendégtanárokat is meghívni és én is úgy gondoltam, hogy akkor az alatt a két hét alatt én végig ott leszek, nem megyek el. Az egész művésztelep Gordon Matta Clark ’71-es FOOD projektjének egyfajta remake-je volt. 2008-ban volt az első.
Azt is mindig megszerveztem, hogy legyen egy színházi workshop. Egy kicsit Halász emlékére, mert Halász Pétert is szerettem volna megnyerni a tihanyi művésztelep számára. Egyet csinált is. Eredetileg azért gondoltam erre, mert azokat a fenti birkahodály részeket egy speciális színpadnak láttam. Mint egy furcsa mélyített színpad, ahova a mélyített részre a játszókat vagy a közönséget lehet helyezni, körben pedig ott az az U alakú építmény. Az első évben Lukács Andor volt a színházi workshop vezetője, a vendégtanár a Bori Bálint volt, indigós barátom és Berlinben élő művész.
Tihanynak van egy olyan jellegzetessége is, hogy nyáron a fiatalok ott mozognak a Balaton körül. Sokan azért mentek el a művésztelepről, mert valami haverjuk ott volt a környéken. De fordítva is előfordult, mondjuk valaki beesett, mert az egyik hallgatónak az ismerőse volt. Úgy gondoltam, hogy ezt is a koncepció részévé lehet tenni - mivel főzünk, biztos, hogy bárkinek jut egy tál étel. És ez a dolognak az elemi része, nem csak egy szerencsés véletlen. A vendégszeretet fogalma túlmegy az aktuális praktikus értelmezéseken, mert azegyfajta dialógusra való nyitottságot is jelent. Egy abszolút tágítható és nagyon aktuális fogalom. Én is szóltam az ismerőseimnek, ha tudtam, hogy arra járnak. Benézett Vető János, vagy Víg Mihály és ezekből esték kerekedtek. Adott esetben ott is aludtak, volt beszélgetés, zenélés. Emellett még meghívtam pár vendégszakácsot. Jött Petrányi Zsolt, Muladi Brigitta, Kozma Zsolt, aki akkor a Műértő főszerkesztője és a Videospace társkurátora volt. Úgy jöttek le, hogy már előkészültek valamilyen főzéssel is, nyilván segítettek nekik a hallgatók és a vacsora után kialakult egy beszélgetés. Altorjay Gábor is ott volt, akkor emiatt lejött Szőke Anikó. Tehát elindult egy láncreakció és a következő években ez egyre erősebb és evidensebb lett. Gyönyörű volt látni, ahogy leesik a tantusz. Hogy megértik, mert tudod voltak olyan reakciók is, hogy mi összeadjuk a pénzt, hogy főzzünk magunknak és erre idejön valaki, aki nem adott pénzt, akkor miért eszik. Aztán rájöttek, hogy ez nem ezzel a számtannal működik. Hogy egy tál étel olyan, mint egy megszólítás, amire reagálni kell és az ember esetleg nem pénzzel, hanem mással reagál. Az is nagyon érdekes volt, hogy könnyen, gyorsan elkészíthető ételeket kellett készíteni. Hogy ha elfogy, vagy lemarad valaki, lehessen csinálni. Ez hamarosan egy hihetetlen jól működő üzemmé vált, mert rendkívül olcsó volt. Körülbelül annyit fizettek két hétre, amit mondjuk három nap alatt elvertek volna. Ott ugye nincsenek nagy boltok.
A második évtől Ruszty Laci bevállalta a reggelit is. Be lehetett fizetni rá, ő hajnalban felment és elhozta az előre megrendelt kiflit és egyebeket. Az alkoholfogyasztási elkerülhetetlen, de azt is sikerült kulturáltan megoldani. A borra tettük a hangsúlyt, egy közeli borászatból rendeltünk, így jó minőségű bort kaptunk olcsón. Egy autóval odahozták kartonszámra a vörös és fehér bort. Tehát ennek gyorsan kialakult a közege. Természetesen készültünk videóvetítésekkel, vittünk nagy papírt, festő és rajzoló anyagokat, erre költöttük a pénzt. Voltak, akik kivonultak és rajzoltak, voltak, akik a kertet használták. Valaki egy tutajt csinált a PET palackokból.
Nekem is voltak elképzeléseim, az elején lehet, hogy túlságosan is rákészültem. De végül is nagyon szerencsésen alakult, mert amikor még Tihanyban voltunk Peternák írt, hogy be tudunk-e vállalni egy kiállítást az akkor induló Laborban. Akkor azt nagyon komolyan megcsináltuk. Az első évben ez a Willi Bongard társasjáték volt és persze Gordon Matta Clark, ami egy nagyon fontos és érdekes életmű. És végül is ez ment három éven át. Naív voltam, de én úgy érzem ilyen esetekben naivnak kel lenni. Három év azért hosszú idő, és nagyon érdekes, ahogy a hallgatók között átadódtak a tapasztalatok. Együtt voltak voltak olyanok, akik már régóta jöttek, mint pl. Ruszty Laci, de olyanok is, akik először voltak ott. Megértették és ők maguk is tovább vitték.
Én úgy gondoltam, hogy egy nagyon fontos, ha úgy tetszik, kutatást végeztünk el az egyetem számára azzal, hogy ezt a nagyon átgondolatlan művészeti főiskolai művésztelep koncepciót egy kicsit átgondoltuk, leporoltuk, újjá alakítottuk. Úgy gondoltam, hogy ezeket a tapasztalatokat az egyetem valahogy tudja hasznosítani. Erre voltak példák és már a második évtől kezdve baráti kapcsolatok révén voltak ott más hallgatók is. Aztán a harmadik évben Halász András kifejezetten úgy intézte, hogy velünk egy időben legyenek és ők is részt vettek ebben. Halásszal tartottunk beszélgetéseket is, én fel is vettem vele egy hosszú interjút. Ezek rettentő hasznos, jól működő alkalmak voltak. Én úgy gondoltam, hogy ezt a modellt az egyetem átvehetné. Mert ez nem Intermédia specifikus. A hallgatók ezzel a now-how-val megoldhatnák az étel ital ellátást. Azt szerettem volna, hogy ez inkább egy mágnes legyen. Hogy odajöhet bárki, beszélgessünk vele és alakuljon ki valami helyzet.
Azért is gondoltam erre, mert megfordult az eredeti helyzet. Az a szituáció, amiből igyekeztek meglógni itt átalakult, szinte mindenki maradt és volt egy jó értelemben vett jövés-menés. Persze rengeteg bulizás is volt, de kiderült, hogy csak akkor érdemes bulizni, ha van valami olyan akció, ami kicsit túlmutat ezen. De ha van egy főzés, ha beszélgethetünk olyanokkal, akiket nem ismertünk, vagy ha a Műcsarnok igazgatójával főzünk, aki aztán DJ-zik, az fellazítja az előítéleteket és gátlásokat. Úgyhogy nagyon sajnáltam, hogy az egyetem erre nem volt nyitott. Nagyon könnyen meg lehetett volna, vagy akár most is meg lehetne egy ilyet csinálni. Pontosan azok az aspektusok jöttek elő, amik már akkor is jelen voltak a kortárs művészetben. Mint Mécs Miki Dorottya utcai projektje és az egész főzés, a jelenlét, az ottlét. Ezek a kortárs művészet legfontosabb irányaiba vittek, tehát még azt se lehet mondani, hogy csak egy lötyögés lett volna. Ez egy fontos és a művészeti tevékenységbe visszafordítható tapasztalat volt. Én úgy gondolom, hogy nem csak jól érezték magukat, hanem valami olyasmi is történt, amit hagyományosan inkább a szorgalmi időszakra képzelünk el.
M.R.: Még egy kérdésem van. A tihanyi épületben és környékén semmi sem utal arra, hogy ott alkotó tevékenység folyik. Ennek mi lehet az oka?
S.J.: Ez engem is végtelenül irritál. Semmilyen jel nem mutat arra, hogy itt ’76 óta a fiatal kreatívok nyaralnak. Tihany tele van bérelhető házakkal, szobákkal, ebből élnek ott az emberek. A falakat ki lehetne festeni. A következő társaság aztán lemeszeli, és újra kifesti. Lehetne ez egy pályázat, amin már a második félévtől gondolkodik a fél festő tanszék. A bútorok is nagyon rossz minőségűek. Sokkal egyszerűbb lett volna egy teherautóval a környező falvakat bejárni és kvázi lomtalanításból összeszedni. Akkor mindegyik szoba más lett volna. És nincs jól kitalálva maga az épület. Nagyon át kéne tekinteni a tereket és jelezni kéne, hogy mi ez a hely. Nem azzal, hogy kiakasztunk képeket, hanem az egész térnek kéne mutatnia. Adott esetben ez még érdekes is lehet valakinek.
