"Nem olyan, hogy boldogan nézem a naplementét, hanem én igyekszem egy naplementét csinálni valamiből"
Interjú Maurer Dórával
Molnár Ráhel: Mesélne a hallgatóként átélt művésztelepekről?
Maurer Dóra: 1956 nyarán voltam először művésztelepen, amikor elsős voltam. Ez Tatabányán volt és Tatabánya célzottan volt művésztelep, mert ott ugye a dolgozó néppel lehetett találkozni. Illetve voltak közben ilyen turnusok, hogy le lehetett menni a bányába megnézni, hogy milyen is az. Hát én nem mentem. Utólag sajnálom. Én saját feladatot szabtam magamnak. A régi világban még nagyon természetes volt, hogy amikor az ember egy új környezetbe kerül, rajzolással próbálja megérteni, amit ott lát, rajzolva kialakítani valamilyen viszonyt. Tatabánya egy természeti környezet volt, erdők, patak, kőbánya. Az én álláspontom az volt, hogy megtanulok akkor, azon a nyáron fát rajzolni. Ezért mindenféle fás helyeket, patakpartot, ilyesmit kerestem föl és tényleg rengeteget rajzoltam, tussal. Hogy hogyan lehet leegyszerűsíteni, vagy megragadni egy fának a karakterét stb. A művésztelep alapjában véve jó dolog volt, mert nem az volt érdekes, hogy ki mit csinál, hanem az, hogy együtt van az ember másokkal, hogy járkál ide-oda, marháskodik és cseresznyét lop. Szóval olyasmi, ami Budapesten nem lehetséges.
A következő művésztelep Szentendrén volt 1957-ben, az megint új feladatokat rótt az emberre. Megint kimentem a természetbe, egészen a nagy dombok közé. És a helybéli embereket rajzoltam, meg festettem, gyerekeket főleg, mert azok hagyták magukat festeni. Szóval dolgoztam és láttam, hogy más is ezt teszi, még akkor is, hogyha ez lazább, mint a főiskolán. Hál'isten nem volt semmiféle feladat és azt csináltam, ami érdekelt. Aztán Hódmezővásárhely. Ott többször is voltam, ott megint egy egészen más élet volt. Egy nagy síkság, ahol egész nap bicikliztem és néztem, hogy hol esik az eső. Messziről lehetett látni egy ferde csíkot, ahogy zuhog.
Szóval olyan élményeim voltak ezeken a vidékeken, amiket különben nem tapasztaltam volna meg. Lehetett úszni a Tiszában, holtágban, meg ilyesmi. Később is visszajártam, amikor már befejeztem a főiskolát. Szóval nagyon sokat rajzoltam, a benyomásokat szabadabban, intenzíven próbáltam megragadni. De hát ez egy olyan idő volt, amikor a főiskolán még kötelező natúrstúdiumok voltak és ezt vagy megpróbálta érdekesen csinálni az ember, vagy unta. Szóval mindenki dolgozott valamit, ha nem is “műveket" igyekezett csinálni, mert mi az, hogy művek. Az, hogy valaki a kötelező művésztelepen dolgozik, nem lelkiismeretesség kérdése, hanem egyszerűen a környezet bekebelezésével függ össze. Amikor valahova eljutottam az volt az első, hogy körbebicikliztem az egész környéket, Nekem nagyon jó emlékeim vannak a művésztelepekről. A tanár nem tanárkodott, csak időnként regisztrálta, hogy megvagyunk-e még mind. Megvoltunk, akkor megnyugodott és csinálta tovább a maga dolgát.
M.R.: Ezek az élmények hogyan hatottak vissza a már oktatóként szervezett művésztelepekre?
M.D.: Amikor tanár lettem, akkor már Tihany volt a kevés művésztelep között a menő. Mondjuk az egy gyönyörű hely. Egyrészt a Belső tó, másrészt ezek a nagy nádfedelű épületek, amikben régen, a papi gazdaságban a levendulát szárították. Amikor én voltam diák, a művésztelep egy hónapig tartott és akkor jól bele lehetett illeszkedni a környezetbe, akklimatizálódni lehetett. A mostani művésztelepek rövidek. Egy-két hét alatt nem lehet eszmélni és cselekedni is. Az első alkalommal, amikor odamentem a diákokkal, akkor erre a különleges helyzetre hívtam fel a figyelmet. Írtam egy feladat levelet, amiben azt akartam közölni, hogy az ott található természetes anyagokkal dolgozzanak, és reagáljanak a szokatlan helyzetünkre. Volt, aki próbálkozott, de az első alkalommal nem emlékszem olyan eredményre, ami ezt kihozta volna, de hát nagyon rövid is volt a dolog. A második alkalommal, - akkor volt éppen Budapesten egy német művésznek kiállítása, aki hang installációkkal foglalkozott – szóval meghívtam őt a művésztelepre és helyettesített is engem egy pár napra, ami nagyon érdekesre sikerült. Tudniillik különböző, helyben talált tárgyakkal titkos összeállításokat csinált a művésztelep területén. Ezeket a diákoknak fel kellett fedezni és valamit hozzá kellett tenni. Megérteni és kiegészíteni. Beszélgetett is velük erről, bár hát senki nem tudott németül, de valahogy csak megértették egymást. Egy következő tihanyi alkalommal olyan feladatot adtam, ugyancsak megint a helybéli dolgokból összeállítandó, ami többeket megmozgatott. Például voltak vörös székek, amiknek le lehetett emelni az ülőkéjét, meg a hátlapját és ezekből Győri Marci, aki különben gesztikus absztrakt képeket festett, variábilis geometrikus kompozíciót rakott ki a zöld gyepre. Szemethy Orsi meg a nagy műteremben pokrócokból rögtönzött egy kiállítást, aminek megnyitóval is megadta a módját. Szóval volt mozgás. Hogy elméleti alapozás is legyen, lehívtam pl. Kisbali Lászlót, polihisztor tanárunkat, aki már korábban is tartott nekünk feladattémához kapcsolódó előadást. Tihanyban szuperjó előadást tartott, és Wessely Anna is. Főztünk vacsorát és Kisbali ott is aludt. A magam részéről művészeti filmeket vetítettem, kis diaelőadást tartottam. Szóval ez a tanár dolga egy ilyen környezetben, ilyen rövid idő alatt. Valamit nyújtani kell a diákoknak. Hogyha csak magukra hagyja őket az ember, hogy csináljatok valamit, akkor szétszélednek, és nem történik semmi.
Utoljára volt egy olyan művésztelep, amit közösen rendeztünk a müncheni főiskola egy osztályával, a tanáruk régi ismerős, Anke Doberauer. A németek hoztak magukkal egy programot, amiben a magyar diákok is részt vehettek, de ezen én nem voltam jelen. Chilf Mari, akkori tanársegédem ment le az osztállyal. Később lett a főiskolán az aulában egy kiállítás ebből.
M.R.: Világos, hogy ha magukra hagyják a hallgatókat, szétesik a program. Én azt látom, hogy van igény a különböző aktivitásokra, de a tapasztalatok szerint ez gyakran hiányzik. Ezért szeretnénk összeollózni emlékekből és ötletekből egy használható forma modelljét.
M.D.: Szerintem a tanár dolga, hogy valamit elindítson. Mint említettem a tatabányai és a hódmezővásárhelyi esetben volt egy nagyon erős környezet és az ember akkoriban egy élményt átalakító, átszűrő ábrázoló művészetet igyekezett csinálni, amelyik a látottakra épített.
Most viszont egy konstruáló típusú művészet működik a világban, lassan tíz éves emlékeim szerint az egyetemen is, nagyjából. Nem olyan, hogy boldogan nézem a naplementét, hanem én igyekszem egy naplementét csinálni valamiből. Ehhez viszont eszközök kellenek. Nem lehet csak úgy egyszerűen kapásból. Erre fel kell készülni, elő kell állítani, stb. Volt olyan művésztelep is egyébként, amikor az Intermédiával együtt mentünk, computerek voltak lent, lehetett tanulni is.
M.R.: Ezek szerint volt olyan művésztelep, amikor több tanszék volt lent együtt?
M.D.: Igen, volt egyszer, hogy az Intermédiával közös volt a művésztelepünk, voltak közös diákjaink is. Ez azért is remek volt, mert technikát hoztak magukkal, lehetett komolyan fotózni, volt videó és számítógép.
De nem csak Tihanyban, hanem az egyetemen is tartottunk művésztelepet és nem csak a saját osztálybelieknek, hanem más osztályokból jelentkezőknek is. Amikor mint tanár az egyetemre kerültem, nem csak festő műtermet vezettem, hanem berendeztem egy nyomtatott grafikai műhelyt is, mélynyomó gépet, filcet, festéket, megfelelő papírokat szereztem. Volt, hogy színes anyaglenyomatok készítése volt a budapesti művésztelep témája. És volt egy színtanulmányokkal foglalkozó pesti nyári kurzus is. Ezek oktatás jelleggel működtek, naponta együtt voltam a diákokkal.
