műterep

műterep

FELHÍVÁS! "Fényképek a Tihanyi Művésztelepről"

Várjuk a fotókat az mke.kurator.ma2015@gmail.com-ra!

2016. július 05. - Műterep

IMG 2538Kedves Művésztelepre járó!

Szeretnénk a műterep blogot a fotókkal színesíteni. Kérünk, hogy a művésztelepen készült publikus képeidet névvel, dátummal és a tábor megnevezésével küldd el nekünk a mke.kurator.ma2015@gmail.com-ra! A beérkezett fényképeket a megadott adatokkal a blogon fogjuk megjelentetni. 

Köszönjük a segítséget!

A blog szerkesztői

Interjú Kara Dáviddal

Interjú Kara Dáviddal

képgrafika szak, végzés éve 2015

 

Molnár Ráhel: Milyen művésztelepeken és kikkel voltál?

Kara Dávid: Én Kőnig Róbert osztályába jártam. Ha jól emlékszem, vele egyszer vagy kétszer voltam Tihanyban, egyszer-kétszer pedig egy felvételis előkészítő társasággal. Jórészt képzősökkel, de olyanok is voltak, akiket még nem vettek fel. A lényeg, hogy mind jártak előkészítőre. Az félig magánszervezésű dolog volt.

 

MR.: Mesélnél arról, hogy hogy teltek ezek a művésztelepek és milyen élményeid voltak lent?

K.D.: A tanszéki művésztelep nekünk télen volt. Nagyon sok mindent nem tudtunk csinálni, mert nem volt fűthető a balett terem. Persze jó volt lemenni a befagyott balatonra, szánkózni, meg hasonlók, de kültéri alkotó tevékenyégre így nem volt alkalmunk. A beltéri munka miatt  meg nem volt sok értelme lemenni. A nyári művésztelepeken mindig olyan társaság volt, akik elég aktívan dolgoztak. A balett teremben non-stop folyt a munka és rendszerint voltak társaságok akik reggel elindultak, este pedig visszajöttek egy mappányi rajzzal. Tihanyban végtelen tered van. Olyat is csináltunk, hogy fent aludtunk a remetelakokban, ezek a tihanyi hegység túloldalán vannak. Három négy barlang, ahol régen laktak tihanyi apátok, ha jól tudom. Ezek nagyon jó élmények voltak.

 

M.R.: Ilyenkor kaptatok kiadott programot vagy feladatot?

K.D.: Nem, eddig egyszer sem voltam lent úgy, hogy lett volna konkrét projekt amin dolgozni kellett. Szerintem jó, ha van egy projekt felütés, ami kellően szabad teret is enged. Ha ez előre tisztázva van, akkor abban a hangulatban mész le, olyan dolgokkal készülsz. Szerintem produktívabb, ha van egy koncepciója az egésznek. Akár valami olyan, ami nem csak az alkotásokra hat ki, hanem kvázi keretsztoriként összefogja az adott társaságot.

 

M.R.: Volt valamilyen közösségformáló ereje a művésztelepeknek?

K.D.: Amikor az osztállyal voltunk lent, akkor valahogy kevésbé alakult ki közösségi élet, de nekünk  viszonylag zárkózott osztályközsségünk volt. A nyári alkalmakkor ez könnyebben ment.  Az esti tábortüzezés és bulik mindig összehozták a társaságot. Ilyenkor együtt főztünk, ami máris egy szervezést igényel - feladatok kiosztását, bevállalását - ami a workshop felé mutat. Meg volt, hogy valaki előadást tartott, volt hogy filmeztünk a baletteremben, volt hogy felmentünk Tihanyba.

 

M.R. Az oktatók is lent voltak?

K.D.: Mindkét alkalommal lenéztek egy rövid időre. Egy-két felügyelő tanár volt ott, de eléggé elengedték magukat ők is.

 

M.R.: És más szakok vagy osztályok lejöttek hozzátok?

K.D.: Igen, talán a téli művésztelepen is, de ezeken az előkészítős nyári tihanyokon teljesen vegyes társaság volt. Egyébként talán festőkkel voltunk lent egyszer. De nem volt egy nagy közösségi élmény.

 

M.R.: Számomra ez nagyon furcsa.Mindenkinek felteszem ezt a kérdést, és gyakran ezt a választ kapom. Hogy volt ilyen, de a hallgatók nem érintkeztek egymással. Én azt várnám, hogy adódik ilyen alkalom.

K.D.: Én azt hiszem, hogy adódhatna ilyen alkalom, de mivel semmilyen formában nincsenek rákényszerítve, nem adódik. Ez is kicsit a része lenne annak, hogy ha úgy van kialakítva a dolog, hogy mondjuk egy közös kiállításra fut ki, akkor rögtön mindenki aki ott van, egyben az én kiállítótársam is lesz. Ennek nyilván magától kéne működnie, csak valamiért nem megy. A grafikusoknál legalábbis nehezen alakul ki egy közösségi dolog a többi tanszékkel, de az ellentétére is van példa. Csak pont az én osztályomnál ez nem volt jellemző.

 

M.R: Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban főleg festőknél, de gyakran merült fel az idő rövidsége. Többen kiemelték, hogy ha több idejük lenne lent, talán a munka szempontjából is jobban ki tudnák használni a művésztelepet.

K.D.: A grafikánál ugyanez a probléma, hogy nincsen egy műhely. Nincs olyan hely, ahol egyáltalán lehet rajzolni, egy két olyan eszközzel ami kimondottan azoknak lenne ott akik szeretnének valamit csinálni. Én voltam párszor Csongrádi művésztelepen, amit a Kósás osztályok szerveznek maguknak. Ott nagyon jó festő műhelyek, szobrász és grafikai stúdiók vannak. Nálunk ez opcionális két hét. Mindenki akkor megy amikor akar, két hétre. De ott mindig van valami meló. Egyrészt olyan a közeg, hogy nagyon sokfelé nem lehet elmenni, másrészt meg adott minden ahhoz, hogy ott dolgozzunk. Adott esetben még jobb körülmények is vannak ott a munkára, mint valakinek otthon.

Én sosem éreztem, hogy azért megyek le nyáron művésztelepre, mert ott jobban vagy többet tudok dolgozni, mint amit otthon tudnék. Tihanynál ez nincs. Nem csak az,  hogy grafikusként nem érzem ezt, hanem amikor ott vagyok akkor is azt érzem, hogy a harminc fős jógatábor nagyon prioritást élvez, mint a képzős hallgatók.

 

M.R.: Ezek nagyrészt szervezési, technikai, praktikus hiányok. De nem tudom, mondjuk mennyiben lenne változás csak az idő kitágításától?

K.D.: Nem feltétlenül. Amennyire én láttam, aki dolgozni ment oda, az már az első naptól dolgozott. Annak pedig, aki  pihenésre vágyott, vagy át akarta gondolni a dolgokat,  hiába lett volna még egy hete, nem fogott volna tollat a kezébe.

 

M.R.: Igen, csak ha nem is dolgozik lent az ember, lehet ez egy nagyon jó találkozó tér, olyan emberek számára, akik egyébként nem biztos, hogy megszólítják egymást.

K.D.: Igen, de szerintem sokkal célszerűbb lenne akkor, ha ez nem mindig egy kötelező  társaság meg időpont mentén alalkulna ki. Úgy is hozzáállhatnánk, hogy itt ez a tér és mindeki tudja, hogy mik a lehetőségei. Akár anyagilag is, hisz nem mindenki engedheti meg magának az utazást.

Miért ne lehetne az ottani alvó és férőhelyekre inkább projektekkel pályázni? És ha egy bizonyos projekt annyira jól van meghirdetve, hogy kellő létszám összejön, akkor mehetnek. Ha nem, akkor nem. Így lehet, hogy egy intermédiás fotófalu programján jobban tudnék foglalkozni azzal amin éppen dolgozom, mint így a saját művésztelepemen. És az sem jó, hogy valaki nem akar vagy nem tud elmenni a művésztelepre, de kötelező.

 

M.R.: Az lenne az ideális ha nem az elképzeléseket kéne a helyhez igazítani, hanem fordítva.

K.D.: Igen, és ha van egy társaság ötletekkel és motivációval, akkor legyen mód a megvalósításra. Meg ha egy projektre szerveződik egy-egy ilyen dolog, akkor mindenki viszi az eszközparkját az a többieknek is tök nagy segítség. De ez lehetne egy plain air festő kör is, merth a épp az az igénye a festőknek, ha arra jön össze harminc ember, mert éppen miért ne érdekelhetné őket . Akkor annak is legyen létjogosultsága. De ha meg az anarchista művészet a természetben című kurzusra jelentkezik elég ember, akkor arra se lehessen azt mondani, hogy ez nem ide való.

Interjú Frenyó Júliával

Interjú Frenyó Júliával

Révész osztály, 4. évf.

 

Molnár Ráhel: Mesélnél kicsit arról, hogy milyen élményeid vannak a tihanyi művésztelepről?

Frenyó Júlia: A művésztelep nálunk nem annyira az alkotó munkáról szól. Számomral sem a festés benne a lényeg. Ennek többek között gyakorlati okai is vannak. Én szinte mindig olajjal festek és egy vászon nem szárad meg öt nap alatt sem. Esetleg ha nagyon igyekeznék szikkatívval meg szárítással akkor igen, de ezt annyira bonyolultnak találom, hogy inkább nem is fogok bele. Hat napra szoktunk lemenni, de az ötödik napon mindenki elmegy. Ha mondjuk két hétre leköltöznénk nyilván nem az lenne a cél, hogy mind a két hetet végig bulizzuk.

 

Másrészt a hangulat olyan az egész közösséggel, olyan életérzésed van, hogy eszedbe se jut festeni. Maximum firkálgatsz egy vázlatfüzetbe, meg például a legutóbb a testünkre festettünk. Meg füzetekbe apróságokat, de nincs az, hogy kifejezetten dolgozni mennénk Tihanyba.

De ugyanakkor nagyon jó ez a szabad hangulat és az együtt töltött idő. Együtt főzünk, együtt iszunk, sétálunk, kirándulunk nappal és éjszaka. Szerintem összekovácsolódunk ott és ez nagyon fontos. Később sokat jelentenek ezek az élmények. Én azért sem igénylem, hogy lent dolgozzak, mert nem gondolom azt, hogy lent Tihanyban ez lenne az elsődleges cél.

 

M.R.: A festő szakos művésztelepekre egyszerre több osztály megy le, ugye? Ez visszahat valahogy a egyetemi közösségre?

F.J.: Általában egyszerre két osztály van lent. Mi legutóbb a Gaálosokkal voltunk, két éve pedig az Intermediásokkal. Az az igazság, hogy más szakokkal nem volt nagy keveredés.. Most a Gaál osztállyal  volt, persze nyilván azokkal, akik fent maradtak velünk vagy amúgy is hasonlóak vagyunk. Voltak, akik este már  elvonultak a szobáikba, de ők is ismerkedtek egymással. Jó volt, hogy ott volt egy másik osztály is. Most Károlyisokkal leszünk elvileg és ez fontos, mert ők az Epresben vannak, emiatt szinte csak azokat ismerjük akik amúgy is a barátaink. Másokat egyáltalán nem.

 

M.R.: Az intermédiásokkal hogyhogy nem sikerült megismerkedni?

F.J.: Más épületrészben voltunk, szóval el is voltunk szeparálva. De mondjuk elsős is voltam még és nem voltam annyira benne az egészben. Én egyszer odamentem hozzájuk, mondtam nekik, hogy most a photoshopot tanuljuk és esetleg segíthetnének. De úgy éreztem, hogy egy kicsit hülyének néznek. Nekik ezek a programok  persze alapvetőek, de kicsit furcsa volt az egész.

 

M.R: És nálatok ad programot a mester, vagy szabadon választjátok meg, hogy mivel foglalkoztok lent?

F.J.: Mindig van valamilyen program. Most az volt, hogy az osztályban mindenki húzott egy nevet, aztán le kellett írni annak az arcát akit kihúztunk. Tehát leírtad, hogy milyen az arca, aztán ezt odaadtad valakinek,, aki megrajzolta. Végül fel kellett ismerni. De ez is olyan volt, hogy valaki megcsinálta, valaki nem, sokan pedig előbb elmentek. Nem volt rossz az ötlet, csak nem volt semmi kifutása. Egy cetlire, fecnire felrajzoltuk, csak úgy. Volt személyes konzultáció is, ahol beszéltünk a munkáinkról. Én levittem pendriveon egy-két képet, amiket nyáron készítettem és beszélgettünk róluk. De ugyanez megtörténhetett volna itt is. Kicsit komolytalan volt az egész.

 

M.R.: Ha jól értem nálatok tulajdonképpen a közösség összekovácsolása a művésztelep elsődleges funkciója. Más, nem képzős művésztelepekre szoktál járni? Azokról mi a tapasztalatod?

F.J.: Igen. A  JAK és a FISZ táborban voltam tavaly előtt. Ott sokkal jobban éreztem ezt a művésztelep hangulatot.. A JAK-ban meg a FISZ-ben is volt pl. próza és vers szeminárium. Ott minden délelőtt pár órán át beszélgettünk a versekről, délután meg volt program, jöttek vendégek, könyvekről és versekről beszéltünk. Ott fel is keltem reggel (akármeddig is voltam fent), hogy elmenjek ezekre a programokra. Úgy éreztem van tétje, komolynak éreztem a feladatot. Persze este ugyanúgy buliztunk, de reggel jött a következő program.

 

 

 

Interjú Sugár Jánossal

„A vendégszeretet fogalma túlmegy az aktuális praktikus értelmezéseken, mert azegyfajta dialógusra való nyitottságot is jelent. Egy abszolút tágítható és nagyon aktuális fogalom”

Interjú Sugár Jánossal

Molnár Ráhel: Kérlek, mesélj arról, hogy milyennek élted meg hallgatóként a művésztelepet és ezek az élmények hogyan befolyásolták a már oktatóként szervezett művésztelepeket.

Sugár János: Ha visszanézünk a modern művészet történetében, egyrészt ott van a szecessziós művésztelepi mozgalom. Nemzetközi nézőpontból ezek közt volt néhány nagyon komoly művésztelep Európában. Észak-Németországban a worpswede-i művésztelep, ahol pl. Rilke és egy nagyon nagy kör vett részt. Aztán előre ugorva az időben, a Kádár korszakban vagy  a ’45 utáni Magyarországon a művésztelep alapvetően valamilyen szociális üdülési lehetőséget biztosított a alaptagok és szakszervezeti tagok számára, ahol elvileg dolgozhattak is. Tehát ezek picit szállodaszerű dolgok voltak. Persze mindegyik más, ezek nem szabványos épületek voltak. Ilyen volt Nagymaros, Zsennye, stb.
Aztán a 70-es, 80-as évektől kialakult egy-két nagyon fontos tematikus művésztelep is. Ezek olyan adottságokra épültek, mint mondjuk egy gyár vagy egy üzem közelsége. Voltak kerámia művésztelepek, különböző speciális eljárásokra építve, a nagyatádi faszobrász művésztelep, vagy a dunaújvárosi vasszobrász művésztelep. Ezeknek kezdett kialakulni a nemzetközi ismertsége is, már nem csak magyarok vettek részt.

Nagyjából ezt jelentette akkor a művésztelep a hetvenes évek közepén, amikor a főiskola megszerezte ezt a tihanyi apátsági területet.
A történetéhez nagyon fontos (nem csak a történetiség miatt), hogy ebben praktikusan semmilyen edukációs vagy művészeti koncepció nem volt. Itt egyszerűen az történt, hogy az akkori ideológiának megfelelően kontrollálták a művészetet és az egész kultúrát. Viszont egy furcsa, feje tetejére állított módon a művésztelep is egyfajta megbecsülését jelentette a művészetnek, de ezen túl a művészeknek is volt egy ilyen formális státusza. Ezért aztán a művészeti főiskolák, a zeneművészeti, a képző és iparművészeti és talán a táncművészeti összedugták a fejüket, hogy hogyan tudják kihúzni a diákjaikat a kötelező őszi betakarítás alól.

Ha mai szemmel nézzük az egész motivációját, ez a világ egyik legbizarrabb szituációja volt. Olyan rosszul szervezett volt a gazdaság, hogy az abszolút előrelátható, évezredek óta  minden évben bekövetkező őszi betakarítási munkákat nem tudták emberanyaggal ellátni. És ez alapból azt hozta, hogy ha felvettek az egyetemre, a szeptember hónapot, tehát a tanulmányi időből egy komoly hónapot mezőgazdasági munkával kellett tölteni. Ez sok esetben nem volt annyira vidám, mert rossz, gyakran tábori sátorkörülmények között kellett dolgozni. Persze volt mondjuk bulizás is, meg minden. A Sípoló macskakő, a korszak egy nagyon progresszív filmje, épp egy ilyen helyzetről szól: a fiatalok átlátják, hogy a felnőttek rosszul szervezik a munkát és lehetne jobban csinálni, aztán ebből valami összetűzés keletkezik. Kicsit ’68-AS mentalitású az egész. A sípoló macskakövet egy éppen arra járó, francia Citroen kacsával érkező turista srác mutatja be, mert a párizsi diák megmozdulások után ajándékba legyártottak sípoló macskaköveket, amikből a barikádokat csinálták. Szóval, ez egy elképesztő szituáció volt. Amikor be kellett vonulni a kötelező 11 hónapos katonai szolgálatra, akkor az első hónap, tehát a szeptember a honvédségnél is mezőgazdasági munkával telt. Én a többiekkel a szegedi konzervgyárban dolgoztam, ahol velünk egyidőben orosz katonák is dolgoztak, és jó esetben középiskolás korú gyerekek. Ha teljesen más szemmel nézünk rá, még azt is mondhatjuk, hogy nem is annyira rossz gondolat. Nem működik a gazsaság, jó akkor mindenki dolgozzon egy hónapot minden ősszel!
Tehát ezt a kibúvót találták ki, mert tényleg abszurd, hogy mondjuk egy hangszeres zenész egy hónapig krumplit szedjen. Úgyhogy kitalálták, hogy a művészeti főiskolák számára ezt az egy hónapot. Ez is tökéletes, mert ugye nem lehet kilógni a rendszerből, nem lehet azt mondani, hogy nekik nem kell. De, nekik is kell, de ők művésztelepre mennek. Tehát így keletkezett ez a művésztelep, egy ravasz, az ideológiát abszolút kijátszó és kivételezett státuszt biztosító kibúvóként. De persze ezt is a fű alatt elintéző dolog volt.

A másik az az apátsági terület, ami ugye egy levendulaüzem volt, és mint köztudott ezek ipari vagy mezőgazdasági műemléknek számítanak, amit meg egyszerűen hatalmi szóval megszereztek. Ebbe nyilván az is közrejátszott, hogy az akkori államilag elismert vezető művészeknek ott a közelben általában voltak házaik. Somogyitól az Illyés Gyulán át a Vígh Tamásig mindenkinek. Ez az ún. Pannon szellem, amire sokan rá is játszottak. Tehát összefoglalva azt lehet mondani, hogy egy velejéig cinikus, hamis ügy volt és szerintem semmi olyan nem volt benne, ami a művészetre vagy a hallgatók érdekeire utalt volna. És azt hiszem, aztán ez a rendszerváltás után egy koloncként az egyetemen maradt. A tihanyi telep gyönyörű, de fent kell tartani. Aztán ezt a művésztelepi jelenlétet elkezdték csökkenteni. A kilencvenes évekre a 30 nap lecsökkent két hétre.

A magam részéről, amikor főiskolás voltam igyekeztem ezt minden módon kikerülni és nem is nehezítették meg a dolgom. Egyszer kaptam egy ösztöndíjat, amivel Jugoszláviába lehetett menni egy ottani művésztelepre. Akkor azért nem voltam, egy más alkalommal meg talán elfogadták, hogy külföldre utazom. A lényeg, hogy egyszer voltam lent. Gyakorlatilag semmi nem volt ott. Én arra emlékszem, hogy sokat olvastam. És egy kicsit bizarr volt, amikor valamelyik évfolyamtársam elkezdett ott dolgozni, de tulajdonképpen alkalmatlan volt ez a dolog. És ahhoz, hogy valaki fessen vagy egy szobrászműteremben dolgozzon, ahhoz nem kell okvetlenül Tihanyba lemennie. Az egésznek az volt a csúcspontja, mikor a mester eljött, bedobott egy kis pénzt a közösbe, vettek valami bort és szalonnát sütöttünk és ment az ivászat. Ez se tetszett. Hogy miért kell egy ilyen helyzet ahhoz, hogy fellazuljon ez a mester diák viszony. Miért ne lehetett volna e nélkül is? Ez pont egy rosszízű bennfentességet táplált át a diákokba. A dolog nem lett komolyabb, csak azt érezhette valaki, hogy egy körrel beljebb került, mert a mester megengedett neki valamit vagy beszéltek valamiről. Emlékszem, hogy én akkor is, amikor ott voltam igyekeztem mindig meglógni onnan. És ezzel mások is így voltak.

Az Intermédiánál pedig az van, hogy eleve kevés oktató volt. A tanároknak, akik év közben az oktatást vitték nem akaródzott még egy ilyet is megszervezni. Emlékszem, hogy egyszer Zalka Imrét kértük fel. Lehet, hogy ő többet is csinált. Ő a mozgó filmlaboratóriumával jött, ez egy kisbusz volt. Én azelőtt sose csináltam ilyet, nem is szándékoztam. Lendvai Ádám csinált egy vagy két művésztelepet és Kisspál Szabolcs is.
Aztán azt hiszem 2007-ben el tudtam menni egy év fizetett szabadságra, ez a bizonyos sabbatical. Amikor visszajöttem a következő tanévben, úgy gondoltam, hogy nem lenne kollegiális, ha én ezt nem vállalom be. Tehát ebből is látszik, hogy nem volt ez egy annyira vonzó feladat. Azért nem volt vonzó, mert teljesen érthető módon a hallgatók ellógtak. Méghozzá azért, mert semmi nem volt ott, ami odakötötte volna őket és drága volt az egész. Magukat kellett ellátniuk, így egy pillanat alatt elfogyott a pénzük. Ebből rengeteg konfliktus volt, hogy „Ott volt, nem volt ott, miért nem volt ott.” Mert ugye úgy kapnak aláírást, ha ezt igazoljuk.

Amikor ezt elvállaltam azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne ezt a helyzetet valahogy megoldani. Ebből született az, hogy lett némi költség. Természetesen élelmiszerre nem adtak pénzt, azt össze kellett adni. De az volt a koncepció, hogy magunknak főzünk, és ezt előre megbeszéljük, kitaláljuk. Még bőven a tanév vége előtt összeállt egy szakácslista. Mire leutaztunk egy anyaglista is összeállt főleg a tartós élelmiszerekből. Kiderült, hogy valaki tud olcsón krumplit vagy almát szerezni. Tehát ez az egész hirtelen nagyon élővé vált. Sikerült vendégtanárokat is meghívni és én is úgy gondoltam, hogy akkor az alatt a két hét alatt én végig ott leszek, nem megyek el. Az egész művésztelep Gordon Matta Clark ’71-es FOOD projektjének egyfajta remake-je volt. 2008-ban volt az első.
 Azt is mindig megszerveztem, hogy legyen egy színházi workshop. Egy kicsit Halász emlékére, mert Halász Pétert is szerettem volna megnyerni a tihanyi művésztelep számára. Egyet csinált is. Eredetileg azért gondoltam erre, mert azokat a fenti birkahodály részeket egy speciális színpadnak láttam. Mint egy furcsa mélyített színpad, ahova a mélyített részre a játszókat vagy a közönséget lehet helyezni, körben pedig ott az az U alakú építmény. Az első évben Lukács Andor volt a színházi workshop vezetője, a vendégtanár a Bori Bálint volt, indigós barátom és Berlinben élő művész.

Tihanynak van egy olyan jellegzetessége is, hogy nyáron a fiatalok ott mozognak a Balaton körül. Sokan azért mentek el a művésztelepről, mert valami haverjuk ott volt a környéken. De fordítva is előfordult, mondjuk valaki beesett, mert az egyik hallgatónak az ismerőse volt. Úgy gondoltam, hogy ezt is a koncepció részévé lehet tenni - mivel főzünk, biztos, hogy bárkinek jut egy tál étel. És ez a dolognak az elemi része, nem csak egy szerencsés véletlen. A vendégszeretet fogalma túlmegy az aktuális praktikus értelmezéseken, mert azegyfajta dialógusra való nyitottságot is jelent. Egy abszolút tágítható és nagyon aktuális fogalom. Én is szóltam az ismerőseimnek, ha tudtam, hogy arra járnak. Benézett Vető János, vagy Víg Mihály és ezekből esték kerekedtek. Adott esetben ott is aludtak, volt beszélgetés, zenélés. Emellett még meghívtam pár vendégszakácsot. Jött Petrányi Zsolt, Muladi Brigitta, Kozma Zsolt, aki akkor a Műértő főszerkesztője és a Videospace társkurátora volt. Úgy jöttek le, hogy már előkészültek valamilyen főzéssel is, nyilván segítettek nekik a hallgatók és a vacsora után kialakult egy beszélgetés. Altorjay Gábor is ott volt, akkor emiatt lejött Szőke Anikó. Tehát elindult egy láncreakció és a következő években ez egyre erősebb és evidensebb lett. Gyönyörű volt látni, ahogy leesik a tantusz. Hogy megértik, mert tudod voltak olyan reakciók is, hogy mi összeadjuk a pénzt, hogy főzzünk magunknak és erre idejön valaki, aki nem adott pénzt, akkor miért eszik. Aztán rájöttek, hogy ez nem ezzel a számtannal működik. Hogy egy tál étel olyan, mint egy megszólítás, amire reagálni kell és az ember esetleg nem pénzzel, hanem mással reagál. Az is nagyon érdekes volt, hogy könnyen, gyorsan elkészíthető ételeket kellett készíteni. Hogy ha elfogy, vagy lemarad valaki, lehessen csinálni. Ez hamarosan egy hihetetlen jól működő üzemmé vált, mert rendkívül olcsó volt. Körülbelül annyit fizettek két hétre, amit mondjuk három nap alatt elvertek volna. Ott ugye nincsenek nagy boltok.

A második évtől Ruszty Laci bevállalta a reggelit is. Be lehetett fizetni rá, ő hajnalban felment és elhozta az előre megrendelt kiflit és egyebeket. Az alkoholfogyasztási elkerülhetetlen, de azt is sikerült kulturáltan megoldani. A borra tettük a hangsúlyt, egy közeli borászatból rendeltünk, így jó minőségű bort kaptunk olcsón. Egy autóval odahozták kartonszámra a vörös és fehér bort. Tehát ennek gyorsan kialakult a közege. Természetesen készültünk videóvetítésekkel, vittünk nagy papírt, festő és rajzoló anyagokat, erre költöttük a pénzt. Voltak, akik kivonultak és rajzoltak, voltak, akik a kertet használták. Valaki egy tutajt csinált a PET palackokból.

Nekem is voltak elképzeléseim, az elején lehet, hogy túlságosan is rákészültem. De végül is nagyon szerencsésen alakult, mert amikor még Tihanyban voltunk Peternák írt, hogy be tudunk-e vállalni egy kiállítást az akkor induló Laborban. Akkor azt nagyon komolyan megcsináltuk. Az első évben ez a Willi Bongard társasjáték volt és persze Gordon Matta Clark, ami egy nagyon fontos és érdekes életmű. És végül is ez ment három éven át. Naív voltam, de én úgy érzem ilyen esetekben naivnak kel lenni. Három év azért hosszú idő, és nagyon érdekes, ahogy a hallgatók között átadódtak a tapasztalatok. Együtt voltak voltak olyanok, akik már régóta jöttek, mint pl. Ruszty Laci, de olyanok is, akik először voltak ott. Megértették és ők maguk is tovább vitték.


Én úgy gondoltam, hogy egy nagyon fontos, ha úgy tetszik, kutatást végeztünk el az egyetem számára azzal, hogy ezt a nagyon átgondolatlan művészeti főiskolai művésztelep koncepciót egy kicsit átgondoltuk, leporoltuk, újjá alakítottuk. Úgy gondoltam, hogy ezeket a tapasztalatokat az egyetem valahogy tudja hasznosítani. Erre voltak példák és már a második évtől kezdve baráti kapcsolatok révén voltak ott más hallgatók is. Aztán a harmadik évben Halász András kifejezetten úgy intézte, hogy velünk egy időben legyenek és ők is részt vettek ebben. Halásszal tartottunk beszélgetéseket is, én fel is vettem vele egy hosszú interjút. Ezek rettentő hasznos, jól működő alkalmak voltak. Én úgy gondoltam, hogy ezt a modellt az egyetem átvehetné. Mert ez nem Intermédia specifikus. A hallgatók ezzel a now-how-val megoldhatnák az étel ital ellátást. Azt szerettem volna, hogy ez inkább egy mágnes legyen. Hogy odajöhet bárki, beszélgessünk vele és alakuljon ki valami helyzet.
Azért is gondoltam erre, mert megfordult az eredeti helyzet. Az a szituáció, amiből igyekeztek meglógni itt átalakult, szinte mindenki maradt és volt egy jó értelemben vett jövés-menés. Persze rengeteg bulizás is volt, de kiderült, hogy csak akkor érdemes bulizni, ha van valami olyan akció, ami kicsit túlmutat ezen. De ha van egy főzés, ha beszélgethetünk olyanokkal, akiket nem ismertünk, vagy ha a Műcsarnok igazgatójával főzünk, aki aztán DJ-zik, az fellazítja az előítéleteket és gátlásokat. Úgyhogy nagyon sajnáltam, hogy az egyetem erre nem volt nyitott. Nagyon könnyen meg lehetett volna, vagy akár most is meg lehetne egy ilyet csinálni. Pontosan azok az aspektusok jöttek elő, amik már akkor is jelen voltak a kortárs művészetben. Mint Mécs Miki Dorottya utcai projektje és az egész főzés, a jelenlét, az ottlét. Ezek a kortárs művészet legfontosabb irányaiba vittek, tehát még azt se lehet mondani, hogy csak egy lötyögés lett volna. Ez egy fontos és a művészeti tevékenységbe visszafordítható tapasztalat volt. Én úgy gondolom, hogy nem csak jól érezték magukat, hanem valami olyasmi is történt, amit hagyományosan inkább a szorgalmi időszakra képzelünk el.

M.R.: Még egy kérdésem van. A tihanyi épületben és környékén semmi sem utal arra, hogy ott alkotó tevékenység folyik. Ennek mi lehet az oka?
S.J.: Ez engem is végtelenül irritál. Semmilyen jel nem mutat arra, hogy itt ’76 óta a fiatal kreatívok nyaralnak. Tihany tele van bérelhető házakkal, szobákkal, ebből élnek ott az emberek. A falakat ki lehetne festeni. A következő társaság aztán lemeszeli, és újra kifesti. Lehetne ez egy pályázat, amin már a második félévtől gondolkodik a fél festő tanszék. A bútorok is nagyon rossz minőségűek. Sokkal egyszerűbb lett volna egy teherautóval a környező falvakat bejárni és kvázi lomtalanításból összeszedni. Akkor mindegyik szoba más lett volna. És nincs jól kitalálva maga az épület. Nagyon át kéne tekinteni a tereket és jelezni kéne, hogy mi ez a hely. Nem azzal, hogy kiakasztunk képeket, hanem az egész térnek kéne mutatnia. Adott esetben ez még érdekes is lehet valakinek.

comidas_sugar.jpg

munkanapló_Gallai_Alíz

A muterep.blog egy egyetemi szeminárium keretében folyó kutatás (rész)eredményeit összegzi. A munkanaplók a projekt folyamatát és abban az egyéni munkát mutatják be úgy, hogy az ötletből kiindulva a kutatási módszer kiválasztásának szempontjai és a munkában rejlő nehézségek is kirajzolódjanak. Válaszok helyett kérdések, konklúzió helyett újabb feladatok és felfedezésre váró területek maradtak.

Műkereskedelmi vonatkozások vizsgálata a Tihanyi Művészteleppel kapcsolatban.

A részkutatás alapját két kortárs képzőművészeti „jelenség” szolgáltatta. Egyrészről a fővárosban már évek óta működő, többek között a kortárs képzőművészet népszerűsítését és mecenatúrájának kiépítését is céljaiként felvállaló Kogart egy új, állandó kiállítóhelyet hozott létre Tihanyban 2013-ban. Másrészről a szintén budapesti székhelyű Mono Galéria vezetője, Peleskey Ákos 2011-ben indította be nyári kortárs képzőművészeti fesztiválként az ArtPlaccot. Mindkettő életében meghatározó a műkereskedelmi tevékenység. Tihany, mint helyszín, valamint az esetleges kapcsolatok a művészteleppel indították el a kutatást.

Elsőként a galéria és a fesztivál történetét vizsgáltam meg külön-külön. Mindkettő esetében a következő kérdésekre kerestem válaszokat: Miért pont Tihanyra esett a választás a helyszín tekintetében? Találhatóak-e közös pontok a Kogart és az ArtPlacc törekvéseiben? Körvonalazható-e egy tudatos program, mely Tihanyt és a kortárs képzőművészetet össze kívánja kötni? Ha igen, akkor mennyiben és hogyan illeszkedik ezekbe a célokba a művésztelep?
A kutatás eredményeit összegezve a következőket tartom fontosnak. A Tihany fejlesztéséért Alapítvány 2007-ben kezdte meg működését, Tihany, mint turisztikai központ felvirágoztatásának és megújításának érdekében a csökkenő állami támogatás okozta problémák megoldására. Több grandiózus városfejlesztő programot indított (Legenda projekt 2008). Az egyik alapító Kovács Gábor üzletember, történetesen a Kogart alapítója. Alapgondolatuk szerint Tihany egyetlen fejlődési lehetősége a turizmus, mely közvetlen kapcsolatban áll a kultúrával.[1]

A Kogart Tihany történetének kezdete Kovács Gábor 2003-ban létrehozott művészeti alapítványa. Gyűjteménye a 19-20. század gazdag reprezentációja mellett kortárs, progresszív műalkotásokat is tartalmaz, nemzetközi szintű kortárs gyűjtemény létrehozását tűzve ki céljául. A kortárs művészet hazai és nemzetközi képviseletén, új mecenatúra létrehozásán munkálkodik. A tihanyi kiállítótér létrehozását a vidéki lakosság kultúraigényének, vagy vágyának kielégítése, felkeltése mellett, Tihany, mint a régió kulturális központtá tétele indokolta. Egyúttal méltó helyet biztosítva az alapító Borsos Miklós, tihanyi kötődésű képzőművész gyűjteményének. [2]

Az ArtPlacc főszervezője Peleskey Ákos kortárs művészet műkereskedelmével foglalkozik. Egyrészről az idősebb generáció bejáratott gyűjtőkörére, másrészt a 2008-as válságra hivatkozva tevékenységének irányát a Kogarthoz hasonlóan egy új mecenatúra réteg kiműveléseként határozta meg. Ennek érdekében tartja fontosnak a vidéki közönség kultúraigényének kielégítését, fejlesztését, a kortárs művészet szélesebb befogadói kör számára való hozzáférésének lehetőségét. Ehhez remek helyszínt szolgál a nyaraló közönség, a balatoni városok, élükön Tihannyal. [3]

Közös pontokként kirajzolódtak többek között egy új gyűjtőkör létrehozása a kortárs művészet számára, vidéki kulturális élet felpezsdítése, Tihany, mint a régió kulturális központtá tétele.
A képző művésztelepét mind a Kogart, mind az ArtPlacc említi. Előbbi saját tevékenységének hiánypótló szerepét és egyáltalán létjogosultságát látja igazoltnak azáltal, hogy kiállításai által a fiatal művészpalántáknak, a jövő művészeinek lehetőséget biztosít a művészeti nevelésre a művésztelephez közel. Bár nem igazán lehet a kiállítási program alapján ezt a törekvést alátámasztani. Utóbbi a kezdetektől fogva szoros együttműködést ápol a képzős növendékekkel. (Kikötőplacc’13, ProjektPlacc’14, Tervezőgrafika’15) Sajnálatos módon ezek a projektek hiányosan dokumentáltak.

Az előző kérdésfelvetések csupán egy kiindulási alapot szolgáltattak. A megismert szándékok, indítékok akár vonzóak is lehetnek. A kortárs művészet szélesebb körű terjesztése, a gyűjtési kedv fellendítése, a kultúraigény kielégítése vidéki helyszínen alapvetően szimpatikus gondolatok, eredményességükről különböző információs és művészeti portálok is segítenek tájékozódni. A következő lépés egy gyűjtési folyamat volt, melynek során különböző sajtómegjelenéseket, értékeléseket, híradásokat, riportokat kerestem, melyek kapcsolódnak a szereplőkhöz, akár a Kogarthoz, az ArtPlacchoz, néha magához Tihanyhoz. Ezek elolvasása után a következő megállapításokat szeretném levonni: A Kogart és az ArtPlacc megjelenését és szándékait is szívesen fogadták. Eredményességükről azonban különböző vélemények születtek. A galéria ugyan roppant igényes, érdekes, de újdonságérték nélküli kiállításaikról kedves beszámolók születnek, a szakma azonban meg sem említi őket igazán. Nem valószínű, hogy sok képzős diák látogatja, ha netán elunja magát a művésztelepen. Az ArtPlacc bulinak hangzik, de mintha a kezdeti lelkesedés után csökkenni látszana az érdeklődés. [4]A közönség a kiállítókból, galériásokból, fotósokból, kurátorokból, röviden a szakma és barátainak szűk elegyéből áll. Egyre kevesebben látogatják, eladások nem igazán történnek. Hogy ez a kezdetben útkeresésként értelmezett szervezetlenségből, vagy a koncepcióváltásból (fiatalabb művészek, több műfaj, stb…) adódik–e azt nem tudhatjuk biztosan.

 

[1] http://www.tihanyert.hu/index.html

[2] http://www.metropol.hu/kultura/cikk/1048073-megnyilt-a-kogart-kiallitohelye-tihanyban

http://www.kogarttihany.hu/hu

[3] http://artportal.hu/magazin/kortars/a-kepzomuveszet-nem-lehet-a-muzeumok-zart-falai-koze-szorult-alomkep-janko-judit-beszelgetese-a-mono-galeria-vezetoivel

http://www.artplacc.hu/rolunk.html

http://www.artplacc.hu/sajto.html

[4] http://artportal.hu/magazin/kortars/artplacc-a-slow-fesztival

 

Számos kérdés felvetődhet a témában.


- Van-e értelme egy olyan piacot, mint a kortárs műkereskedelem, mely országszerte nehézségekkel küzd, még a fővárosban, mint középpontjában is eltérő sikereket mutat, vidékre transzportálni?


- A laza fesztiváljelleg nem mond-e ellent egy önmagát szakmailag komolyan vevő kortárs művészeti vásár koncepciójával?


- De ha nem ez a megoldás, vagy legalábbis nem így, a problémákra, melyeket a Kogart és az ArtPlacc orvosolni kíván, akkor mi? Ehhez milyen módon tudnának hozzájárulni, vagy csupán érintkezni a témával a művésztelepet használó hallgatók?

Az előbbiekben felvetett kérdések megválaszolását azonban szakértőkre, esetleg érintettekre bíznám. Tihany műkereskedelmi vonatkozásait szemügyre véve nem találkoztunk különösebb, nélkülözhetetlen információkkal a művésztelepre nézve. Találtunk közös pontokat és láttunk felmerülő problémákat ezzel kapcsolatban. A kutatás lezárásaként egy kerekasztal beszélgetést tudnék elképzelni, mely során a felmerült kérdéseket galériások, műkereskedelmi szakértők, és a konkrét témában érintettek vitatnák meg.

Az ArtPlacc keretében létrejött konkrét projektek dokumentálása – különösen a tihanyi vonatkozásúak – még bővíthetnék a kutatás kortárs vonatkozásait.

 

Sajtóanyagok :

Alapvető információk:

 

 kep1.jpg

Somogyi

A kutatás fókuszában Somogyi József, a Képzőművészeti Egyetem, akkor Főiskola tanára, 1974–1987 között rektora állt. Kossuth díjas szobrászművész, aktív közéleti személyiség, országgyűlési képviselő, Elnöki Tanács tag és mindezek mellett presbiterként is működött. Somogyi kapcsán érdekelt az Ő kultúrpolitikai szerepköre, azon vállalásai, melyek hozzájárulhattak ahhoz, hogy a Tihanyi Művésztelep az Egyetem tulajdonába kerüljön. A tézis, miszerint ez több ponton problematikus és akadályok merülhetnek fel a kutatás során hamar beigazolódott. Hiányos adatok, kevés archív anyag érhető el ezen időszakról. Kivételt képez a rengeteg sajtó anyag a különböző kiállítás-megnyitókról, köztéri szobrainak avatásáról. Az egyetemen folyó munkájáról, oktatáspolitikájáról kevés anyag érhető el. Míg ma a mai tanítványok túlnyomórészének a Somogyi név nem jelent sokat,- kivétel képezhetnek ez alól a szobrász hallgatók- addig Somogyi tanítványai fátyolos szemmel emlékeznek vissza a mesterre. Ez a feloldhatatlan ellentmondás adja a kutatás dilemmáját: hol a határ egy emberi történet feldolgozásában? Mikor érkezik el az a pont amikor, már nem érdemes, vagy „nem szabad” továbbmenni?


A kutatás megakadása és a továbblépés:

  • A Somogyi profil

 

Rövid idő alatt rengetegen keresték fel a Somogyi József online profilt, volt tanítványok, évfolyamtársak, tanárok, így olyan személyes archív anyagok is felbukkantak, amik sem az adattárban, sem könyvtárban nem voltak fellelhetőek. Személyes fotók, emlék-töredékek kerültek fel Somogyi József profiljára, amiből párbeszéd alakult ki. A zsákutcában jutó kutatás kitágult, a cikkekben leírt Somogyi Józsefről átkerült a hangsúly az emberre. Elindult egy hullám, amit fel lehetne görgetni, kérdés akarjuk- e. Olyan információkhoz lehet hozzáférni, melyek lapokból, újságcikkekből nem derül ki. Egy eleven emlékezet. Az Oral history módszerével pontosabb és sokrétűbb leírást kaphatunk egy emberről, átfogóbb képet nyerhetünk oktatáspolitikájáról, az egyetemen folyó munkájáról illetve azon részletekre is fény derülhet, hogy hogyan, milyen körülmények között került az Egyetem tulajdonába a Művésztelep. Kellő kritikával kell kezelni ezeket az interjúkat, hiszen az esetek nagy részében apologetikus hozzáállás jellemzi az emlékező tanítványokat.

 

  • javaslat a projektben résztvevőkre:

 

Online résztvevők, akik alakították a párbeszédet és az archív anyagokból megismert és elérhető emberek (Köpöczi Róza, Csipes Antal, Bíró Lajos, Karcag Éva, Udvardy Anikó, Kotormán Ábel, Sváby, Kő Pál, Sváby Lajos, Kis Varsó, Paulkovics Iván)

 

  • lehetséges projekt-forma / formák: A kutatási eredményeket kiállítás, online vagy egy offline kiadvány formájában célszerű rögzíteni.


Következő lépések:

Felkeresni azokat a személyeket, akik „építették” Somogyi emlékezetét a közösségi oldalon: tanárok, tanítványok, szobrász tanszék. Oral history elindítása kapcsán felmerült problémák: hány főt érdemes megkeresni, hogy relatíve objektív legyen a kép. Ezen időszakban mikor Somogyi rektorként működött kérdés volt; mi az, amit az egyén feláldoz az elveiből azért, hogy egy nagyobb, kollektív vagy egyéni célt érvényesíthessen egy zárt és szigorú rendszeren belül. Hol lehet a megalkuvás határa, érdemes-e ezt a kérdést feszegetni, a tanítványokban élő segítőkész, kedves ember- tanár képet lerombolni.

03.28. 1. interjú készítése

Vidéki helyek felkutatása:

Somogyi József Galéria, Pápa.

Jókai Mór Művelődési Központ, Pápa

Ásványráró Község Könyvtár, Somogyi Józsefről elnevezett iskola

 

Források:
Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtár, Levéltár és Művészeti Gyűjtemény

Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézet

 

Válogatás a magyar képzőművészet dokumentumaiból 1945-75 Ötszemközt Somogyi Józseffel Bp Corvina 1976 Corvina kiadó Művészet és elmélet 413- 414., 416 old.

NÉMETH L.: Új monumentális művészet felé, Domanovszky Endre, Kerényi Jenő és ~ művészetéről, Szépművészeti Múzeum, 1955/4.
HAITS G.: Somogyi József műtermében, Művészet, 1971/9.
RÓZSA GY.: Tárlatvezetés ~ pesti szobrai között, Budapest, 1971/5.
RÓZSA GY.: Szobrászatunk 30 esztendeje, avagy ~, Művészet, 1975/4.
VITRAY T.: Ötszemközt ~fel, Kritika, 1973/11.
RÓZSA GY.: Somogyi-jegyzetek, Kritika, 1979/9.
1979/10.
WEHNER T.: Köztéri szobraink, Budapest, 1986
KOVÁCS P.: A tegnap szobrai. Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából, Szombathely, 1992
WEHNER T.: Szárnyaló, üldögélő galamb. Vonások ~ szobrászművész életművéhez, Új Művészet, 1993/7.
ABA NOVÁK J.: ~ corpusai és pietái (kat. bev., Veszprém, 1994)
ABA NOVÁK J.: (kat. bev., Mester és tanítványai kiállítás, Hadtörténeti Múzeum, 1997).


Végkövetkeztetés:
„A múltat ismerni szükséges, de le is kell azt zárni.” / Forrás: Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtár, Levéltár és Művészeti Gyűjtemény/

554858 149944535373762 4463402444749809595 n

Interjú Maurer Dórával

"Nem olyan, hogy boldogan nézem a naplementét, hanem én igyekszem egy naplementét csinálni valamiből"

 

Interjú Maurer Dórával


Molnár Ráhel: Mesélne a hallgatóként átélt művésztelepekről?

Maurer Dóra: 1956 nyarán voltam először művésztelepen, amikor elsős voltam. Ez Tatabányán volt és Tatabánya célzottan volt művésztelep, mert ott ugye a dolgozó néppel lehetett találkozni. Illetve voltak közben ilyen turnusok, hogy le lehetett menni a bányába megnézni, hogy milyen is az. Hát én nem mentem. Utólag sajnálom. Én saját feladatot szabtam magamnak. A régi világban még nagyon természetes volt, hogy amikor az ember egy új környezetbe kerül, rajzolással próbálja megérteni, amit ott lát, rajzolva kialakítani valamilyen viszonyt. Tatabánya egy természeti környezet volt, erdők, patak, kőbánya. Az én álláspontom az volt, hogy megtanulok akkor, azon a nyáron fát rajzolni. Ezért mindenféle fás helyeket, patakpartot, ilyesmit kerestem föl és tényleg rengeteget rajzoltam, tussal. Hogy hogyan lehet leegyszerűsíteni, vagy megragadni egy fának a karakterét stb. A művésztelep alapjában véve jó dolog volt, mert nem az volt érdekes, hogy ki mit csinál, hanem az, hogy együtt van az ember másokkal, hogy járkál ide-oda, marháskodik és cseresznyét lop. Szóval olyasmi, ami Budapesten nem lehetséges.
A következő művésztelep Szentendrén volt 1957-ben, az megint új feladatokat rótt az emberre. Megint kimentem a természetbe, egészen a nagy dombok közé. És a helybéli embereket rajzoltam, meg festettem, gyerekeket főleg, mert azok hagyták magukat festeni. Szóval dolgoztam és láttam, hogy más is ezt teszi, még akkor is, hogyha ez lazább, mint a főiskolán. Hál'isten nem volt semmiféle feladat és azt csináltam, ami érdekelt. Aztán Hódmezővásárhely. Ott többször is voltam, ott megint egy egészen más élet volt. Egy nagy síkság, ahol egész nap bicikliztem és néztem, hogy hol esik az eső. Messziről lehetett látni egy ferde csíkot, ahogy zuhog.
Szóval olyan élményeim voltak ezeken a vidékeken, amiket különben nem tapasztaltam volna meg. Lehetett úszni a Tiszában, holtágban, meg ilyesmi. Később is visszajártam, amikor már befejeztem a főiskolát. Szóval nagyon sokat rajzoltam, a benyomásokat szabadabban, intenzíven próbáltam megragadni. De hát ez egy olyan idő volt, amikor a főiskolán még kötelező natúrstúdiumok voltak és ezt vagy megpróbálta érdekesen csinálni az ember, vagy unta. Szóval mindenki dolgozott valamit, ha nem is “műveket" igyekezett csinálni, mert mi az, hogy művek. Az, hogy valaki a kötelező művésztelepen dolgozik, nem lelkiismeretesség kérdése, hanem egyszerűen a környezet bekebelezésével függ össze. Amikor valahova eljutottam az volt az első, hogy körbebicikliztem az egész környéket, Nekem nagyon jó emlékeim vannak a művésztelepekről. A tanár nem tanárkodott, csak időnként regisztrálta, hogy megvagyunk-e még mind. Megvoltunk, akkor megnyugodott és csinálta tovább a maga dolgát.

M.R.: Ezek az élmények hogyan hatottak vissza a már oktatóként szervezett művésztelepekre?
M.D.: Amikor tanár lettem, akkor már Tihany volt a kevés művésztelep között a menő. Mondjuk az egy gyönyörű hely. Egyrészt a Belső tó, másrészt ezek a nagy nádfedelű épületek, amikben régen, a papi gazdaságban a levendulát szárították. Amikor én voltam diák, a művésztelep egy hónapig tartott és akkor jól bele lehetett illeszkedni a környezetbe, akklimatizálódni lehetett. A mostani művésztelepek rövidek. Egy-két hét alatt nem lehet eszmélni és cselekedni is. Az első alkalommal, amikor odamentem a diákokkal, akkor erre a különleges helyzetre hívtam fel a figyelmet. Írtam egy feladat levelet,  amiben azt akartam közölni, hogy az ott található természetes anyagokkal dolgozzanak, és reagáljanak a szokatlan helyzetünkre. Volt, aki próbálkozott, de az első alkalommal nem emlékszem olyan eredményre, ami ezt kihozta volna, de hát nagyon rövid is volt a dolog. A második alkalommal, - akkor volt éppen Budapesten egy német művésznek kiállítása, aki hang installációkkal foglalkozott – szóval meghívtam őt a művésztelepre és helyettesített is engem egy pár napra, ami nagyon érdekesre sikerült. Tudniillik különböző, helyben talált tárgyakkal titkos összeállításokat csinált a művésztelep területén. Ezeket a diákoknak fel kellett fedezni és valamit hozzá kellett tenni. Megérteni és kiegészíteni. Beszélgetett is velük erről, bár hát senki nem tudott németül, de valahogy csak megértették egymást. Egy következő tihanyi alkalommal olyan feladatot adtam, ugyancsak megint a helybéli dolgokból összeállítandó, ami többeket megmozgatott. Például voltak vörös székek, amiknek le lehetett emelni az ülőkéjét, meg a hátlapját és ezekből Győri Marci, aki különben gesztikus absztrakt képeket festett, variábilis geometrikus kompozíciót rakott ki a zöld gyepre. Szemethy Orsi meg a nagy műteremben pokrócokból rögtönzött egy kiállítást, aminek megnyitóval is megadta a módját. Szóval volt mozgás. Hogy elméleti alapozás is legyen, lehívtam pl. Kisbali Lászlót, polihisztor tanárunkat, aki már korábban is tartott nekünk feladattémához kapcsolódó előadást. Tihanyban szuperjó előadást tartott, és Wessely Anna is. Főztünk vacsorát és Kisbali ott is aludt. A magam részéről művészeti filmeket vetítettem, kis diaelőadást tartottam. Szóval ez a tanár dolga egy ilyen környezetben, ilyen rövid idő alatt. Valamit nyújtani kell a diákoknak. Hogyha csak magukra hagyja őket az ember, hogy csináljatok valamit, akkor szétszélednek, és nem történik semmi.
Utoljára volt egy olyan művésztelep, amit közösen rendeztünk a müncheni főiskola egy osztályával, a tanáruk régi ismerős, Anke Doberauer. A németek hoztak magukkal egy programot, amiben a magyar diákok is részt vehettek, de ezen én nem voltam jelen. Chilf Mari, akkori tanársegédem ment le az osztállyal.  Később lett a főiskolán az aulában egy kiállítás ebből.

M.R.: Világos, hogy ha magukra hagyják a hallgatókat, szétesik a program. Én azt látom, hogy van igény a különböző aktivitásokra, de a tapasztalatok szerint ez gyakran hiányzik. Ezért szeretnénk összeollózni emlékekből és ötletekből egy használható forma modelljét.

M.D.: Szerintem a tanár dolga, hogy valamit elindítson. Mint említettem a tatabányai és a hódmezővásárhelyi esetben volt egy nagyon erős környezet és az ember akkoriban egy élményt átalakító, átszűrő ábrázoló művészetet igyekezett csinálni, amelyik a látottakra épített.
Most viszont egy konstruáló típusú művészet működik a világban, lassan tíz éves emlékeim szerint az egyetemen is, nagyjából. Nem olyan, hogy boldogan nézem a naplementét, hanem én igyekszem egy naplementét csinálni valamiből. Ehhez viszont eszközök kellenek. Nem lehet csak úgy egyszerűen kapásból. Erre fel kell készülni, elő kell állítani, stb. Volt olyan művésztelep is egyébként, amikor az Intermédiával együtt mentünk, computerek voltak lent, lehetett tanulni is.

M.R.: Ezek szerint volt olyan művésztelep, amikor több tanszék volt lent együtt?
M.D.: Igen, volt egyszer, hogy az Intermédiával közös volt a művésztelepünk, voltak közös diákjaink is. Ez azért is remek volt, mert technikát hoztak magukkal, lehetett komolyan fotózni, volt videó és számítógép.
De nem csak Tihanyban, hanem az egyetemen is tartottunk művésztelepet és nem csak a saját osztálybelieknek, hanem más osztályokból jelentkezőknek is. Amikor mint tanár az egyetemre kerültem, nem csak festő műtermet vezettem, hanem berendeztem egy nyomtatott grafikai műhelyt is, mélynyomó gépet, filcet, festéket, megfelelő papírokat szereztem. Volt, hogy színes anyaglenyomatok készítése volt a budapesti művésztelep témája. És volt egy színtanulmányokkal foglalkozó pesti nyári kurzus is. Ezek oktatás jelleggel működtek, naponta együtt voltam a diákokkal.

 maurerhez

süti beállítások módosítása