"Én mindig festettem ott, és ha valaki érdeklődött, kezébe nyomtam az ecsetet, és megkértem, hogy fejezze be a képet"
Interjú Halász Andrással
Téglássy Lili: A Tihanyi Művészteleppel foglalkozó projektünkben felmerült, hogy vajon miért nem mutatja semmi, hogy az épületben és környékén alkotó folyamat zajlik. Szerinted ennek mi lehet az oka?
Halász András: Én 1972-ben kerültem be nappalira, a művésztelepeket pedig mindig imádtam. Fiatalokként remek bulikat csináltunk, szólt a zene, együtt főztünk. Én oktatóként is azt szorgalmazom, hogy a hallgatók minél szabadabban viszonyuljanak a művésztelephez. Hogy ne munkahelyként tekintsenek rá, inkább úgy, hogy ott együtt van húsz-harminc fiatalember. Beszélgessenek, szórakozzanak. A művészeti közösségek valahol mindig is ilyenek voltak.
Itt csupa iskolai művésztelepen vettem részt. New Yorkban, ahol sokáig éltem és dolgoztam, egész művész kerületek voltak. Ott ezer-kétezer fős művészközösség volt, amikor én ott kibéreltem egy stúdiót. Aztán 2001-ben már meghívtak Antwerpenbe, kaptam ott egy műteremházat. Oda is gyakran jöttek különböző művészek dolgozni, kiállítani, és így tovább. Nos, a körülményekből fakad, hogy a mi iskolai művésztelepünk lerövidült két hétre. Ennyi idő alatt pedig komoly munkát nem lehet csinálni. Régen ez egy hónap volt.
T.L.: Akkor sem születtek alkotások?
H.A.: Akkor még Zebegényben volt. Valamit dolgoztunk is, ha ezt munkának lehet nevezni, de inkább szórakoztunk. És ennek ez is volt a célja, hogy kicsit oldottabban rajzoljunk és legyünk együtt. Az egész iskolai rendszer feszesebb, militánsabb volt. Nagyon kevesen voltunk, akkor egy festő évfolyam 10 emberből állt. A négy évfolyam összesen úgy negyven ember volt. Aztán volt, hogy más osztályok, pl. szobrászok is jöttek. Őket leszámítva, általában mindenkinek az volt a célja, hogy ne nagyon dolgozzunk. Inkább érezzük jól magunkat, beszéljük ki a közös gondjainkat. Nem vettük olyan nagyon komolyan a dolgot. De nagyon jó hangulatok voltak ezek, és tényleg olyanokkal hozott össze a sors, akikkel egyébként nem beszéltem, nem találkoztam.
Molnár Ráhel: Ezek szerint nem csak festők voltak, hanem más szakokról is jöttek hallgatók?
H.A.: Én többnyire festőkkel voltam, de lejöttek a legutóbbi években intermédiás hallgatók is. Úgy is volt, hogy szobrászokkal voltunk. Ennek persze vannak előnyei és hátrányai is. Én nagy híve vagyok az iskolai művésztelepnek és nem feltétlenül tartom fontosnak, hogy a teljesítményeket ott produkáljuk és értékeljük. Ez egy könnyedebb dolog. A természet utáni vagy plein air festés mára aktualitását vesztette, de csináltak installációkat, vacsorákat, performanszokat, amik nagyon jók voltak.
T.L.: Akkor feladatként nem is adott ki valamilyen Tihanyhoz kapcsolódó tematikát?
H.A.: Én nem, de más oktatók csináltak ilyet. Kihasználtuk pl. azokat a romfalakat, hogy murális munkákat csináljunk. Ebben a hagyományos technikáktól a graffitiig sok minden benne van. Olyan elfelejtett tudások, aminek Magyarországon már kevesen vannak birtokában. Ez remek alkalom volt, hogy megmutassuk ezeket a hallgatóknak, hogy ki tudják próbálni. Annyi anyagunk persze nem volt, hogy mindenki hatalmas freskókat készítsen. Főleg én jeleskedtem abban, hogy lehívtam különböző előadókat egy könnyed nyári programra. Velük máskor nincs alkalmunk így találkozni.
M.R.: Mondanál pár példát az előadók közül?
H.A.: Jött Keserü Kati, aki akkor az Ernst Múzeumban volt, aztán meghívtam Petrányi Zsoltot, aki a Műcsarnok igazgatója volt, és hívtam zenészeket is. Tulajdonképpen meghívtam a fél Operaházat, el is vállalták a tanárok. Minden évben mások jöttek. És itt a részvétel attól is függött, hogy hányan férünk el. A Tihanyi Művésztelepnek úgy 50 ember, vagy kevesebb a befogadó képessége.
Voltak filmvetítések, Bunuel például. Ezeket főleg az intermédiások erőltették. Ezek nagyon jó programok voltak. Az Intermediának is volt külön programja, ami aztán összefolyt a miénkkel.
A szobrászoknak fontos, hogy olyan dolgokat tudnak csinálni, amit itt nem. Emelődarukkal nagy köveket lehetett faragni. Én mindig festettem ott, és ha valaki érdeklődött kezébe nyomtam az ecsetet, és megkértem, hogy fejezze be a képet. Szerették, ez elég népszerű volt. Én a művésztelepet valami ilyesminek éltem meg. Örültem neki, ha kivisznek egy vásznat a szabadba. Annyi volt a kérésem, hogy ne menjenek bele olyan részletekbe, amikre már nincs idő.
